A Vígszínház következő esztendeje a küzdésről és a kitartásról fog szólni. Bemutatóikat is e gondolat köré válogatták. A drámák hősei, ember feletti erővel küzdenek céljaikért. Így indulnak harcba a Vígszínház dolgozói, munkatársai, színészei, mondta Eszenyi Enikő színésznő, igazgató.

Az évadvégi sajtótájékoztatón nem csak az aktuális tervekről, eredményekről beszélt, hanem személyes életét is kitárta a díva, direktor. Minek köszönheti az erejüket, az összefogást? Gondolom, ez nem csak az óta van így, amióta Ön igazgatja a Víg Teátrumot.

Egyrészt olyan elődeink voltak, akiktől nagyon sokat tanultunk. Olyan hagyomány alakult ki, amit szeretnénk továbbfolytatni. A Vígszínház nyitott színház, szeretjük egymást, szeretjük az előadásainkat, jó együtt lenni, mindig történik valami. Küzdelmes mindennapok várnak ránk, de mi ezt nagyon szeretjük csinálni.

Korábbi elképzeléseihez képest, mennyire sikerült végrehajtani a terveit, mint színházigazgató?

Ugye én harminc éve vagyok a színháznál, tehát nem úgy csöppentem bele ebbe a helyzetbe, volt tapasztalatom. Horvai István és Kapás Dezső volt a két tanárom a főiskolán, és már akkor láttuk azt, ahogyan dolgoznak. Testközelből szemlélhettük, hogy miként készülnek egy premierre, hogyan állítanak össze egy műsortervet. Engem nem ért meglepetés, inkább azt mondom, hogy a pszichikai teher és a sokfelé figyelés volt, ami terhet jelentett. Sokszor úgy éreztem, hogy az egészségem rovására megy. Sokáig bent voltunk, sokat dolgoztunk, és várom már a nyarat, hogy feltöltődjek.

Kell ez a pezsgés? Lételeme?

Sok szempontból meglehet ezt a kérdést közelíteni. Egyrészt ilyen alkat vagyok, (nevet) másrészt nincs családom és gyermekem így az egész életemmel ide tudok figyelni. Ma kevesen vannak, akik felelősséget akarnak és tudnak vállalni másokért, én ezt megpróbálom komolyan venni.

A közelmúltban egy egészen fiatalos arculatváltás ment végbe a Vígszínházban. Tovább haladnak ezen az úton?

585 előadás, és több mint 350 ezer nézőnk volt és a kicsiktől kezdve a nyugdíjasig, minden korosztály megfordul nálunk. Számíthatunk bérleteseinkre, akik 20-30--50 éve járnak hozzánk. A Rómeó és Júliát eddig 26 ezren nézték meg.
Nagyon nehéz ma eljutni az emberekhez. Az év közbeni kommunikáció az nehéz feladat. Nincsenek olyan műsorok a televízióban, rádióban, ami a kultúra fontosságát hangsúlyoznák. A nézők figyelmét fel kell hívni. Ha azt kérdezik tőlem, hogy mi az, ami nehézséget jelent egy vezetőnek, akkor ez például az. Esténként 1700 nézőt ültetünk le. A hírt el kell eljuttatni mindenkihez, hogy gyertek, mert ma este itt jó lesz. Induljatok el, vegyétek fel a kabátot és ne üljetek a tévé előtt.

Erre milyen terveket szövögetnek a jövőben?

Félek a jövő évadtól, mert nehéz lesz a helyzetünk. Kevesebb lesz a pénzünk, így nem jut annyi a kommunikációra, és így félő, hogy kevesebben jönnek majd. Az emberek iszonyatos nagy küzdelmet folytatnak a mindennapokban. Hálásak vagyunk a nézőknek, mert sok mindenről le kell mondaniuk és mégis jönnek. Jó lenne, ha az emberek többet tudnának járni színházba, moziba. Jó lenne, ha az egyéni életük is harmonikusabb lenne, és több idő jutna önmagukra, a kultúrára.

Milyen útravalót adna a régi és új nézőknek?

Az hogy ne veszítsék el a jókedvüket, bizalmukat a másik iránt. Legyenek nyitottabbak és elfogadóbbak. A Vígszínház egy sziget, olyan, és mindenkinek van ide egy útlevele. Ez egy olyan világ, ami tudjuk, hogy este hétkor, ha esik, ha fúj, akkor is lemegy az előadás. Ez olyan, mint amikor a gyermek, reggelit kap a szüleitől, uzsonnát fognak neki csomagolni, délben a nagymama fog neki finom ebédet főzni, és este még egy nagyon íncsiklandozó vacsora várja a mese előtt.