A szegedi Focus Műhely új „projectje” a Happy Hour – live-birth. Koncert vagy színház?

Koncert és színház. Túl vagyunk a második bemutatón, és most kezdtem el gondolkodni azon, mennyire függ ez a helytől, ahova visszük: ott éppen melyik irányba toljuk el. Ha a koncert irányába, annak is feszesnek kell lennie. Máshol viszont egy határozott színházi rendszerbe szeretném beszorítani. Igazából ez érdekel: hol lehet rajta feszíteni, hol lazítani; a rendszerek közötti ütközés.

Tied a „koncert-koncepció”. Mit jelent ez?

Egy teljes körre lett az egész felépítve, ezért a fő szimbóluma a Happy-nek a mézgömb. Ez magában a teljesség, az ég és föld találkozása. A méz megjeleníti a gazdagságot, lelki életet, a nőt. Mindennek nagyon pontos jelentése van, - egyébként is szimbólum-mániás vagyok. Tematikailag úgy van felépítve a Happy Hour, hogy a boldogságtól indul el, a közepén eljut a teljes bizonytalanságig, le is mond arról, hogy ez lehetséges; majd a végére visszakanyarodik a boldogsághoz. Így meg tudjuk mutatni a téma árnyoldalát is: minden kezdetben ott a vég. Hagyományos, klasszikus elméletekkel dolgozik, miszerint valójában minden periodikus, a boldogság is. Annyi az esetlegessége, hogy ez a periodika is pillanatokhoz van kötve, ezért nehéz megfogni.

Eszünkbe juthat a beavatás, a valahonnan valahová érkezés. Hogyan függ össze ez a körkörösséggel?

Azt várom attól, aki a színpadra lép, minden zenésztől és színésztől: teljes átéléssel avatódjék be a pillanatba, hiszen akkor képes a nézőnek is ilyet okozni. Beavatás tematikáját tekintve is: arról szól, hogyan lehetünk képesek – annyiféle nem túl pozitív dolog között - beavatódni saját magunkba azokban a helyzetekben, ahol meg tudjuk csípni a boldogságot. Egy önmagunkban való keresést is jelent.

Valóban boldog ez az óra?

Tematikailag a boldog pillanatok tisztán látásától indul, a boldogság részleges. A boldogság is pillanatnyi dolog, nem egy hosszú órákon át húzódó dolog, vagy csak nagyon ritkán az. Ezért muszáj bemutatnunk az árnyoldalát ahhoz, hogy nagyobb intenzitással jussunk el a velejéig.

A koncert elsősorban auditív, a színház vizuális ingerekkel dolgozik. Hogyan lehet a kettőt egyensúlyba hozni?

Akiket mostanában gyakran nézek pont ezért, az a Pink Floyd, az ő látványvilágukkal kapcsolatban nem merül fel kérdésként, hogy ezek egymást kioltanák. Úgy tudja erősíteni egymást ez a kettő, hogy attól kezd el egy nagyon érdekes irányba menni az előadás, miközben a zene nagyon egyszerű. Engem inkább az ütközések érdekelnek, mert a személyiségem ilyen. Azt próbálom most tanulni, hogy mások hogyan dolgoznak a harmóniával – a Pink Floydtól ez tanulható.

A produkcióban szereplő színészek és zenészek is ütköznek?

Nem. Most azzal küzdünk, hogyan lehet olyan játékmódot találni, amiben azonos a jelenlét. Vagy azt eldönteni, hogy mondjuk két színész dolgozhat-e más jelenléttel, mint az összes többi. Ez alakuló fázisban van. Másrészt elkezdtem a magam mércéjét emelni arról, hogy mi a jelenlét, hol kezdődik, és hol végződik.

Nem megy az a minőség rovására, hogy zenészekkel és színészekkel is dolgoztok?

Ha arra megy, az régen rossz: azt jelenti, hogy valami emberileg nincs rendben. Alapvetően maximalista vagyok, ezért emelem mindig a téteket. A saját magammal szembeni elvárások is magasak, amiket elkezdek egy idő után feszegetni a társulaton belül. Ha néha egymás rovására is megy, meg kell tanulnunk azt, hogy időnként egy vaksötét térben toporgunk.A színházi tér is ugyanilyen: tudod, hogy ott vannak a biztonsági embereid, akikkel együtt játszol és segítik a munkádat, viszont azt az egész utat marhára egyedül kell mégis végigcsinálnod.